Sziasztok!
Nagy-nagy álmom vált valóra azzal, hogy eljutottam egy igazi teatermő vidékre. Bennem, bennünk a szűk családban annyira mélyen él a tea szeretete, hogy még tisztán emlékszem arra, amikor Anya reggelente elénk tette először cukorral, majd az édesitő őrület megérkezésekor már azzal készitett teát. Én azóta sem iszom mást frissitésképpen, mint teát (a Többiek kicsit hűtlenek lettek közben, mert rászoktak a kávéra is…). Az aztán meg végképp a kánaán volt, amikor először volt lehetőségem „igazi” szálas teát beszerezni! Ezek után nem volt megállás: sorra jöttek a mindenféle zöld teák, míg végül eljutottam a fehér teáig. Kipróbáltam az izesitett zöldteát, de nekem kicsit „csalásnak” tűnik és gyorsan abba is hagytam a fogyasztását. Azóta „tisztán”, mindenféle édesitő nélkül iszom literszámra:) Eddig minden állomáshelyemen sikerült rászoktatnom pár embert a teaivásra; itt Indiában is megtörtént: ma az egyik manager társam büszkén mutatta a kis műanyag kancsóját, amiben gyömbéres tulsi teát készitett. Cuki.
Szóval Darjeeling. Hát, teljesen más arculatát mutatja a Himalája szomszédságában elterülő vidék, mint pl Delhi, vagy akár Mumbai, Goa. Igazi hegyvidéki környezet a szokásos indiai fűszerekkel megbolonditva:) Na, nem azért, mert annyira sok fenyőfa lenne itt (lehet, hogy magasabban tényleg a földrajz órán tanultaknak megfelelően előfordulnak fenyőfák, de itt 2.150 méteren csak tuják voltak és mindenféle, inkább trópusinak mondható növény. A kedvencünk a banánfa volt…), de azért mégis csak több, mint két ezer méteren voltunk. Elég nagy a szegénység és szemmel láthatóan a turizmuson kívül nem nagyon van itt munka lehetőség. Turizmus: na, ez hasonló a többi indiai tájhoz, mert itt is indiai turistákból volt több, akárhová is mentünk. Az emberek is vegyes képet mutatnak, mert a szokásos tipikus indiai „búrájú” (bocsánat) embereken kívül megjelennek a magukat nepálinak mondott népcsoportok is, akik egyébként az angol mellett nepálit beszélnek, mint helyi nyelv (minő meglepetés…). Nagyon kedves, kicsike emberek, akik mintha nem is Indiához tartoznának, mármint kinézet alapján. Egyébként érdekes, de itt a legmagasabb a maoisták aránya az országban. Különben maga az állam is óriási, mert Darjeeling Nyugat-Bengálhoz tartozik, aminek bizony a fővárosa Kalkutta… Aki nem ismeri Indiát, az is tudja, hogy Kalkutta egy egészen más világ (most lehet, hogy tévedek, de a „80 nap alatt a Föld körül” c. nagy sikerű rajzfilmben mintha Kalkuttában is jártak volna hőseink. Különben nekem az első „indiai” élményem ehhez a rajzfilmhez kötődik: élénken emlékszem arra, amikor a szerencsétlen özvegyeket a meghalt férjük után, élve égetik el a máglyán… Állitólag mostanság már nem történik ilyen, de őszintén, nem mernék rá megesküdni, hogy az eldugott indiai, picike faluban még nem követik ezt a rituálét, aminek egyébként az volt a célja, hogy a vagyon ne szálljon az özvegyre, aki ugye valójában nem is a családhoz tartozott; közvetlenül legalábbis.).
Az ételek tulajdonképpen ugyanolyanok voltak, mint bárhol Indiában. Az egyedüli kelet-Himalájai nevezetesség a Momo volt, ami nagy vonalakban ravioli szerűséget takar, amit zöldségekkel, csirkével vagy báránnyal töltenek meg. Hmm, nyami, nagyon izletes. A kollégám különben meglepetéssel tapasztalta, hogy itt Indiában milyen elterjedt és ezért olcsó (ha-ha, mikroökonómiai alaptétel, hogy ha magasabb a kereslet a kinálatnál, akkor az bizony felnyomja az árakat. Esetünkben épp a forditott eset áll fenn) a bárányhús. Ennek az lett a következménye, hogy bárányt báránnyal evett (csoda, hogy nem kapott bárányhúsmérgezést). Engem ez némiképp hidegen hagy, mert kb hetente eszek húst, ha eszembe jut;) A reggeli tea viszont igen izletes volt meglepő módon:)
A teaültetvény meglátogatása meglehetősen egyszerűre sikerült (ez volt az egyedüli szivfájdalmam), mert az indiai utazási iroda szerintem indiai kuncsaftokhoz van szokva. Nekünk pedig nagyon nem volt az elég, hogy a kocsi (huuuh, igazi, hegyi terepjáróval kocsikáztunk 3 napon át hegynek fel és le. Isteni volt! Én ilyet még csak a filmekben láttam:))) megáll egy tea ültetvény mellett és egyszerűen kihajtanak minket a zöldbe… Én nem ehhez vagyok szokva, amikor például borkóstolóra megyünk… Nagyon szerettem volna megtudni egy, s mást az eljárásról, ill millió kérdésem lett volna, de sajnos semmi ilyesmi nem volt biztositva és az idő rövidsége miatt nem tudtuk átszervezni a programot. Kénytelen vagyok visszatérni, vaaaaagy, egy „kicsit” továbbmenve ott van Asszam nevű teatermő vidék is, ami legalább olyan hires, mint a Darjeeling. Az igazán nagy álmom pedig eljutni Sri-Lankára, ami ugye 1972-ig Ceylon néven futott (jaj, miért kellett megváltoztatni ezt a gyönyörű nevet…?). Na, ami késik, az nem múlik;)
Volt azért egy rövidke teakóstoló, de igazából csak azért, hogy a sofőr családjához tartozó boltban vásároljunk. Hát, sikerült is jól bevásárolni;)
Ami még szokatlan volt, az az, hogy a hinduizmus mintha eltűnt volna erről a vidékről. Itt ugyanis a buddhizmus divik és a legtöbben ezt a vallást gyakorolják. Nagyon nem sikerült még belefolynom a buddhizmusba, pedig meglátogattunk egy pár templomot (köztük egy japánt is…). Annyit éreztem, hogy nagyon nagy nyugalmat áraszt és amikor a Japán Templomban a szerzetes hivott minket dobolásra, akkor az borzasztóan kikapcsolt (nyilván a ritmusra való koncentrálás egyik célja az, hogy elterelje a figyelmedet; ezáltal egy meditativ állapotba visz minket).
Az időjárás kifejezetten hűvös volt, napközben is kb 20-25 fok, ami a Delhiben tapasztalt 33-35 fokhoz képest hideg – nekem:). Hajnalban pedig 10-15 fok lehetett csak.
Bizony, vasárnap reggel képesek voltunk 3:30-kor felkelni, hogy hajnali 4 után útnak indulva megnézzük a Himalája harmadik legmagasabb csúcsát a napfelkeltében. Hát, a napfelkelte meg volt, de sajnos a Kancsendzöngát (ahol szegény Erős Zsolték eltűntek) nem sikerült meglátni. Én kis naiv komolyan azt gondoltam, hogy mi elsőre meglátjuk, mikor később kiderült, hogy volt, aki már negyedjére jött ki ilyen korán reggel a látvány reményében… Hiába, vissza kell ide térni (és újra felkelni hajnalok hajnalán, brrr). Mondhatom, utána eléggé elhasználtak voltunk, pedig nem mentünk rögtön vissza a hotelbe (mondhatnám, hogy a meleg, fűtött hotelbe, de sajnos ujjnyi rés tátongott (ill volt, akinek nem is volt ablakkal befedve a kisebb-nagyobb rések a szobában) az ablakokon, ill természetesen itt sem volt fűtőberendezés. El nem birom képzelni, hogy télen, amikor mínusz fokok vannak, hogy az ördögbe melegednek át az emberek…), hanem egy-két helyet még meglátogattunk mielőtt megreggeliztünk volna a hotelben.
Az árak átlagban alacsonyabbak voltak, mint Delhiben, de például a szállás kifejezetten drága volt, pedig a szinvonal egy ifjúsági szálláséra hajazott… Hiába, felvilágositottak előtte, hogy itt nem igazán vannak elegáns hotelek (pedig egyet láttunk…). Ebből a szempontból nincsenek felkészülve a külföldi turistákra. Nem panaszkodom; végül is túléltük;)
Összességében bármikor visszajönnék, mert egy élmény volt ez a vidék is:)
Sok locsolót és piros tojást kivánok!
Puszi
z
