India – 2014. 8. Hét
Sziasztok!
A Taj Mahal méltón érdemelte ki a világ hét csodája cím közül az egyiket. Tényleg olyan hangulata van az egésznek, még akkor is, ha tele van turistával. A mértani geometria csodája, az egyszer már biztos. Meg hát a története sem semmi, hiszen tudjuk jól, hogy az egyik mogul épitette az elhunyt felesége emlékére szerelme jeléül. Hmm, nem semmi. Manapság vajon ki az, aki hasonló nagyságrendű dologra áldozna energiát, időt, pénzt; és forditva, manapság melyik nő érdemelné ki, hogy ilyen volumenű beruházást eszközöljenek ki értük… Na, jó, ez elvezetne egy másfajta témához, ám inkább maradjunk Indiánál:)
India nem is lenne India, ha a Taj Mahal-nál nem tapasztalnék európai léptékkel mérve furcsaságokat. Például már a belépő dijaknál is komoly megkülönböztetés látszódik: míg az indiai állampolgároknak pár rúpiába kerül a jegy, addig a külföldieknek kemény 750 rúpiába, ami átszámitva Forintra kb 2.600- 2.700 Ft-ba kerül. Viszont tudjátok mit, baromira megértem őket, mert ha már a h…e turista meg akarja nézni az Ő féltett kincsüket, akkor perkálja csak le a többszörös árat.
Egyébként igy vannak az import áruval is; ha már arra adja a fejét az emberfia (legyen indiai, vagy külföldi), hogy nem a hazai (ebben az esetben természetesen indiai) termékre füllik a foga, akkor igenis fizesse meg. Emiatt sokszor az európai árnál is sokkal magasabb áron jutottam hozzá termékekhez, mert az indiai kormány bizony alaposan felszámitja adó formájában az árat. Ezt nevezem én a hazai piac védelmének! Nyilván ez nekem nem jó, de maximálisan megértem az indiai kormány álláspontját és csak egy pici politizálva azt kivánom, hogy bárcsak a mi kormányunk is megtehetné ezt az Európai Unió kellős közepén; de hát ez csak ábránd marad, mint tudjuk (és ennek a gondolatnak a folytatása elvezetne megint csak egy teljesen más témakörhöz, aminek taglalása ennek a blognak nem célja:)).
Maga a siremlék a fantasztikus, mindenki által jól ismert épület belsejében belőlem nem váltott ki annyira nagy katarzist, de sokan meg-megálltak és elgondolkoztak az épület, és maga a tett nagyságán. Egyébként meglepő módon eléggé szervezetten terelgették a bámészkodó turistákat, aminek gondolom az a magyarázata, hogy ezt a mennyiségű emberáradatot már itt sem akarták a szokásos demokratikus módon lekezelni; vagyis, hogy bámészkodjanak csak és majd egyszer csak elhagyják a helyszint. Na, itt ez nem volt, hanem rá-rászóltak ám az emberre, hogy lóduljon. Fényképezni itt sem lehet, amiről az jut eszembe, hogy én még emlékszem gyerekkoromból arra az időszakra, amikor a templomokban otthon sem lehetett fényképet késziteni, mert szentségtörésnek tartották. Ehhez képest ma már annyit változott a világ, szokások, hogy most már nem nézik rossz szemmel, ha az ember fényképezkedik a templomokban. Kiváncsi vagyok, ide mikor jön ez el, mert itt azért elég sok műemléket nem szabad fényképezni a területére történő belépés után még sutyiban sem, mert ugye mindenhol ellenőrző pontok vannak felállitva.
A Taj mögött egyébként ugyanaz a folyó hömpölyög, ami Delhit is átszeli és ami majd jóval később beletorkollik a Gangeszbe (az itteniek Gangának hivják). Míg Delhiben eléggé piszkos és látszólag élettelen, addig itt már azért felvesz egy költői képet és bár továbbra sem láttam őrült horgászásnak jelét, de feltételezem, hogy a folyók szokásos öntisztitó mechanizmusának köszönhetően egyre tisztább és tisztább lesz. Tervezek elmenni a Gangesz torkolatához; oda, ahol beleömlik az Indiai-óceánba Kalkuttában, de annak még nem jött el az ideje:)
Eléggé esős időt fogtunk ki, de ennek meg az volt az előnye, hogy egyrészt sejtelmes képeket tudtunk késziteni, ill nem volt annyira nagy tömeg. Ha minden igaz, lesz szerencsém az elkövetkezendő időben többször is ellátogatni a Taj Mahalhoz és kiváncsian várom, hogy milyen arcát ismerhetem még meg:)
Február elején ismét hivatalos voltam egy esküvőre (sajnos a közeljövőben nincs tudomásom arról, hogy valamelyik kollégám megházasodik, ezért ez az elfoglaltság egyenlőre szünetelni fog egy időre). Mint minden indiai esküvő előtt, igy itt is volt egy un. „Mendi-party” ami – ismétlésképpen – arról szól, hogy a közeli család és barátok elbúcsúztatják a lányt (vagy fiút. Itt most megint a lányos részről voltam meghivott vendég), valamint a hires henna rajzolat (mendi) is felkerül a menyasszony és a násznép női részének végtagjaira (pontosabban a menyasszony kezeire/lábaira, a többi nőnek pedig csak a kezeire). Ez egy mini esküvő tulajdonképpen, ahol a házigazda vendégül látja a násznépet (csak a hozzá tartozót, mert feltételezem, hogy a fiús részen hasonló búcsú party zajlik. Remélem, egyszer egy olyan esküvőbe is eljutok, ahol a fiús részt is tanulmányozhatom), megeteti, megitatja, hennafestő fiúcskákat fogad fel és jó zenét szolgáltat. Ez egy punjabi (pándzsábi) család volt, ahol a jó kis ütemes zene szokott szólni. Az udvariasság kedvéért beálltunk a kolléganőimmel picit táncolni, de most valahogy nem voltam én sem táncos kedvemben. Ennek ellenére jól szórakoztunk.
Másnap este az esküvő punjabi szokás szerint jó későn kezdődött (mire mindenki megérkezett, volt kb este 9 óra) és természetesen megint ugyanaz volt a helyzet: a szerencsétlen (vagy hát őszintén, szerintem az, de nekik ez a természetes…) el volt durva egy szobában, ahol „busójárás” keretében a násznép összes tagja szépen végiglátogatta. Én voltam olyan lelkes (de inkább udvarias, mert a később érkező kollégáimat én vezettem el a menyasszonyhoz, mint tapasztalt esküvőbe járó, ha-ha), hogy kétszer is meglátogattam Őt. Láthatjátok a képeken micsoda Pazar ruhában és kiegészitőket cipelve várta a menyasszony, hogy szólitsák. Ez kb este 10 óra magasságában meg is történt. Addig mi, a násznép végigettük a menüt, ami természetesen a „normál” indiai étkeket jelentette, de kimagasló mennyiségben. (ebben egyébként nincsen különbség a magyar és indiai esküvőt összehasonlitva, mert mi a két legfontosabb: az étel (kaja. Itt megállnék egy pillanatra, mert nem régiben tudtam meg, hogy a kaja szó bizony roma nyelvből ered és onnan vettük át – ha jól emlékszem – a 19. Században) és a zene:))) Szóval amig a menyasszony meg nem jelenik, addig a násznép zsizseg, a régen nem látott rokonok egymás karjaiba borulnak, és mindenki társalog a másikkal miközben eszünk és iszunk (alkohol szigorúan nincsen, vagy legalábbis hivatalosan, mert a sokszor átkot jelentő, érzékeny szaglású orrommal bizony én azért szoktam alkoholfogyasztásra utaló szagot érezni…:)).
Tehát nagy sokára megérkezik a menyasszony, aminek néhány ember nem tulajdonit túl nagy jelentőséget és folytatja a társalgást és az evést. Én azért kiváncsi voltam, kik-hogyan kisérik el a szinpadig, ahol a vőlegény már várja.
Ja, igen, azt nem meséltem el, hogyan bukkan fel a vőlegény. Kb fél 10 magasságában elkezd gyülekezni a menyasszony családja és fogadásra felsorakoznak a bejáratnál, mert az a szokás, hogy a vőlegény családját méltóképpen fogadják. Itt olyat láttam, hogy a menyasszony és vőlegény családjából először az apukák, majd a nagypapák, majd a nagybácsik, végül a megszámlálhatatlan mennyiségű unokatestvérek ölelkeztek össze és cseréltek virág fűzért. Hát, ez eltartott egy fél óráig biztosan. A vőlegény ezúttal hintón érkezett és az ölelkezések után Ő is felbukkant, majd pedig a szinpadhoz kisérték, ahol is elkezdődött a fényképezkedés és természetesen türelmesen várta a menyasszony felbukkanását.
Sajnos is olyan forgatag kerekedett az ifjú pár körül a szinpadon, hogy egyáltalán nem fértem hozzájuk közel, igy fénykép sem készült. Emiatt úgy döntöttünk a többiekkel, hogy inkább visszatérünk a menühöz és miután lecsillapodik az őrület, majd meglátogatjuk az ifjú párt és persze elkészül a csoportkép. Igy is lett aztán a végén és kb este fél 12-kor elindultunk haza. Na, nem a közeli násznép, mert Ők egész éjszaka ott voltak és majd csak reggel a hajnali, közös imádkozás után tértek nyugovóra. Az ifjú pár egyébként az Indiához tartozó Andaman és Nikobár szigetekre mentek. Fehér homok, 35 fok, hmm, kell még más? Ezt a szigetcsoportot nem tudom, hogyan kaparintotta meg India, de félúton van Mianmar/Thájföld felé, szóval viszonylag messzire Indiától. A listámon ennek a szigetnek a meglátogatása is szerepel:))))
Februárban elkezdtem egy fotósulit. Ennek keretében sikerült eljutni egy kézműves vásárra, amit minden évben megrendeznek Delhitől kb 30 km-re. Ideális célpont fotósoknak, mert szinesebbnél szinesebb ruhákat, kelméket, kerámia termékeket, táncosokat, stb lehet itt fényképezni és két kattintás között, némi alkudozás után, elég jó áron ezeket meg is vásárolni:) Én is igy tettem;) Surajkund-on (szuradzskund, ez a neve a vásárnak) minden indiai állam képviselteti magát és mindig van egy állam, amelyet kiemelnek. Ebben az évben Goa volt:) Valamint a környező országok közül, sőt még Afrikából is voltak kiállitók. Délelőtt nyitásra mentünk, ezért akkor még nem volt nagy tömeg, de utána annyian lettek, mint az oroszok (de tényleg) és alig lehetett megmoccanni. Szerencsére akkor mi már kifelé mentünk a kijárat felé, de igy is elég volt kerülgetni az embereket. Hihetetlen, mennyien döntöttek úgy, hogy a szombat délutánjukat kint töltik. Jöttek családok, gyerekestől, nagyszülőstől, fiatalok (fiú csoportok inkább, de voltak lánycsoportok és volt azért pár vegyes csoport is).
Ill az elmúlt hétvégén volt szerencsém eljutni Rajasthanban egy nemzeti parkba Bharatpur-ba, ahol elsősorban madarakat fényképeztünk; gyakorlatilag mindent, ami az utunkba került és úgy gondoltuk, hogy érdemes vesződni a beállitással:) Gyönyörű volt, de meg sem közelitette őszintén az én szememnek oly szépséges Nagyerdőt például, vagy akármelyik magyar erdőt. Teljesen más növények nőnek itt (na, jó, ez annyira nem meglepetés, csak igy erdő formájában még nem láttam), más állatok laknak bennük és a fények is mások valahogy. Jó kis élmény volt és legalább kiszakadtunk a borzasztó szennyezett Delhiből. Utazni elég sokat kellett, mert ugyan km-ben nem egy nagy távolság (röpke 230-250 km), na, de a közlekedés miatt bizony beletelt 5-6 órába míg A-ból B-be eljutottunk és csak egyszer álltunk meg oda és vissza is… Hát, ez kérem India:)
A képek még nem tükrözik, hogy elkezdtem a gépemet végre megismerni, de ami késik, az nem múlik.
Az időről még pár szót: nagyon kellemes napközben az idő, mert ha süt, akkor felkúszik a hőmérő higanyszála 24-25 fokra is, de a reggelek és esték elég hűvösek, mert akkor viszont 10-11 fok van (vagy még ennél is hidegebb). Én személy szerint már nagyon várom a márciust és áprilist, amikor megint fincsi 30 fok lesz a napközbeni hőmérséklet. Hát, a májusi, júniusi 45 fokra meg inkább kiváncsi vagyok, hogy hogy a túróba kell azt majd túlélni:)
Kitartás; nemsokára érkezik a tavasz, de azért március 15-ig ne tegyétek el a hótaposót, hi-hi:)))
Pussz
z
