Sziasztok!
Kezdődjék hát a bazi nagy indiai lagzi, a film után szabadon:)
Volt szerencsém két lakodalomban (na, jó, csak másfél) részt venni.
Az első úgy esett meg, hogy az egyik lelkes kollégánk, aki házasodni készült, a világ minden táján lévő Facebook ismerőseinek körbeküldött meghivókat az esküvőjére, amit Himachal nevű tartományban tartottak, mert Ő és a most már felesége is onnan származik. Esküszöm, megfordult a fejemben, hogy két másik kollégával fölcaplatok (röpke 8 óra utazás alsó hangon) az egyébként a Himalája alatti államba, de győzött a józan ész – ezúttal – mert a körülmények nem lettek volna túl ideálisak, plussz a srácok csak jönni-menni akartak, ami ilyen hosszú út után szerintem őrültség, ráadásul én szeretek körülnézni az adott terepen, ha már ennyit utaztam... Na, a vége az lett, hogy maradtam a fenekemen és majd csak a Delhiben rendezett fogadásra mentem el sokad magammal:)
Na, de addig még hosszú volt az út, mert természetesen a fejembe vettem, hogy bár a bőrszinem, hajszinem egyből elárul, de én dafke úgy fogok kinézni, mint egy átlagos indiai násznép. Ha-ha, ebből aztán nem lett semmi sem, de nem azért, mert én nem próbáltam meg idomulni a környezetemhez; ellenkezőleg, klasszikus ünneplősbe bújtam:)
Ám ezelőtt lázas tervezésbe kezdtünk a kolléganőimmel, hiszen semmilyen kellékem nem volt az indiai tradicionális ruházathoz. Hosszas tervezgetés után az egyik szombaton nyakamba vettem a várost Loveneet nevű kolléganőmmel (1. Gyönyörű szerintem a nevet, 2. Őróla még szó lesz, mert a másik esküvő egyik főszereplője:) ) és a kedvenc piacán röpke 3-4 óra alatt többé-kevésbé beszereztünk, vagy legalábbis megrendeltünk mindent, amire szükségem volt ahhoz, hogy a klasszikus száriban tudjak megjelenni.
Mi is az a szári? Ez egy általában 6-8 méternyi anyag, ami mindenféle szinekben pompázik és úgy van kialakitva, hogy a redők megkreálása után (rögtön kitérek erre is), a diszitések pont azon a helyen helyezkednek el, ahol lennie kell. Tehát a szárit úgy kell megkötni, hogy egyszer körbetekerik az emberen (soha nem a viselője késziti el magán a ruhát, hanem a segitője, ami Indiában nem probléma, mert mindig mindenki csoportosan él, eszik és ezek szerint öltözik. Magányos ember csak az, aki szándékosan ezt választja (zarándokok például). Érdekes, nem?), majd előre érve, testsúlytól (derékméret) függően elkezdik a meglévő anyagok redőkbe rendezni addig, amig az anyag kidolgozása engedi (rendszerint a diszitésig), majd pedig ezt a kupacot begyűrni elől a derekadnál (persze gyönyörűen elrendezve és ettől esik olyan szépen az anyag elől). Eddig tehát a szoknya résznél tartunk, tehát deréktől felfelé még nincsen semmilyen anyag. Nyilván ez nem maradhat igy; a “szégyenlős” indiai társadalom nem nézné jó szemmel a meztelenkedést, ezért az anyag utolsó métereit még deréktól felfelé körbetekerik magukon félig, majd most már tényleg a maradékot felcsapják a bal vállra, ami aztán lelóg hátul a derekadig legalább. Mondanom sem kell, hogy ezeken az utolsó métereken van a leggazdagabb diszités és ha profin öltöztettek fel, akkor mértani pontossággal pont középen van a mellkasuknál a minta, ami az anyagon diszeleg...
A szári borzasztó szexi ruha szerintem, de azért ez alatt a 6-8 méter anyag alatt van egy szűk blúz, ami tulajdonképpen egy ujjas haspoló:) Ennek hosszúsága, vagy inkább rövidsége miatt olyan szexi tudsz lenni, mint hat másik miniszoknyában, mert bár rögzitve van a vállukon a szári vége, de az azért csúszkál, mászkál rajtuk, ki-kivillantva a pocit, derekat, stb. Nem is beszélve a vállra felcsapott anyagvég libbenéséről és arról, hogy kb mindenbe beleakad, vagy mint egy szellő, átsiklik rajta, pl egy férfi karon, hmmm:))) Az indiai nők úgy hóditanak, hogy nyakig fel vannak öltözve... Nem semmi!
Visszatérve a vásárlásra, mivel Loveneet-ék az egész családnak egy helyen vásároltak be, ezért nem volt nehéz alkudozni. Mivel határozott elképzelésem volt arról, hogy piros szinűt szeretnék, meglehetősen hamar sikerült eldönteni, hogy melyik a 3 befutó, abból pedig egyértelmű volt, hogy a képen látható piros-zöld szárira esik a választásom. Szerencsém volt, mert két blúzt is kaptam hozzá, ezért tudom variálni. A figyelmes olvasó felteheti a kérdés, hogy mégis hogy a csudába adtam fel magamra a szárit a szállodában? Kapaszkodjatok meg, mert újabban elkészitik a szárit un ‘ready made’, vagyis előre megkötött formában is... Ez azt jelenti, hogy deréknál elől betűzésre került redőket előre megvárják és nekem csak a zippzárt kellett felhúzni és az anyag végét félig körbetekerni, és felcsapni a bal vállamra:) (meg persze a blúzt alávenni).
Természetesen az üzletben ezer millió szinben és stilusban tud az ember szárit vásárolni és tényleg ember legyen a talpán, aki ki tudja választani a számára megfelelőt. Egyébként ha Indiában jártok, érdemes csak benézni egy ilyen boltba, mert már csak a szinvilág is káprázatos, és akkor még nem is beszéltünk az anyagfajtákról...
Az enyém egyébként átlátszó, vékony anyag. Amikor abbéli félelmemet megosztottam Loveneet-al, hogy nem fogok-e fázni, csak egy elnéző mosolyt kaptam, hogy majd meglátom, még melegem is lesz... Igaza lett, mert bár November 30.-án volt az esküvője, annyit kellett rohangálunk, hogy egyáltalán nem fáztam, sőt...
Tehát miután megrendeltük a szárit, át kellett menni abba a műhelybe, ahol a blúzt igazitják méretre. Picit izgultunk, mert az esküvőszezon kellős közepén hosszabb határidővel dolgoznak, de szerencsére – mint utólag kiderült – időre el tudták késziteni a blúzokat.
Még mindig nincsen vége, mert még nem volt cipellőm és kis táskám. Itt sem totojáztam túl sokat, mert az egyik boltban sikerült egy elegáns papucsot (természetesen magas sarkút), a mellette levő boltban pedig egy cuki kistaskát beszerezni.
Még mindig nincsen vége, mert ha már indiai klasszikus ruha, akkor legyen indiai klasszikus ékszer is. Loveneet mutatott egy megbizható boltot a belvárosban, ezért másnap elmentünk oda is és hát, sikerült egy gyönyörűséges szettet kiválasztani. Indiában nem a nálunk megszokott 18 karátos aranyékszer a divat, hanem a 22 karátos, ezért most már értem, hogy miért olyan nagyon sárga a képeken a nők által viselt arany (bár a férfiak is hordanak karperecet és gyűrűket nem kis számmal...). Nem részletezem (a fényképeken látjátok), de egy kisebb fajta befektetés egy ilyen szettet megvenni. Ami szerintem nagyon praktikus, hogy ha megunom az ékszert 1-2 év után, akkor a tiszta aranyat egy az egyben be lehet cserélni egy másik ékszerre. Ez micsoda praktikus megoldás:))
Elérkezett tehát a kollégánk Delhiben tartott fogadása, és én végre készen álltam a nagy bevonulásra, ha-ha. Hát, erre igazán nem lehet felkészülni és ha tudom előre, akkor kétszer is meggondolom ezt a szári dolgot. Nem hazudok, de az emberek nagyon-nagyon megbámultak és szinte utat engedtek, mint egy sztárnak. Mondanom sem kell, hogy én voltam megint az egyedüli fehér ember, aki ráadásul az egyetlen piros ruhát viselte és mivel még magas sarkú is volt rajtam, ki is magaslottam a tömegből. Hát, az volt a művészet, hogy ne vegyem észre a csodáló tekinteteket. Tényleg őszintén együtt érzek a sztárokkal, mert baromi fárasztó... Voltak olyan családok, akik kérték, hogy hadd készitsenek velem képet. Gondoljátok el, totálra ismeretlenül... Tuttira a Facebook-on kötött ki az a kép is:)
Az ifjú pár csodálatosan nézett ki. A menyasszony és a vőlegény is fel volt cicomázva és mosolyogtak (főleg a vőlegény, aki a kollégánk), mint a tejbetök:) Iszonyatosan örült, hogy ilyen szép és okos feleséget sikerült találnia a szüleinek (mert természetesen tervezett házasság volt. Ruchika pedig egy értelmes nő, mert képzeljétek el, hogy már könyvet is irt, igy Dinesh (kollégánk) joggal érzi, hogy megfogta az isten lábát. Mondta is, hogy szerencséje van, mert a felesége is eszik húst... Az élet apró örömei, nem igaz;)?).
Ez a fogadás igazából arról szólt, hogy mindenki fényképezkedett az ifjú párral, odaadta az ajándékokat (Indiában nincs olyan nagy ajándékozás, legalábbis a barátok, kollégák részéről, mint pl otthon), majd pedig az önkiszolgáló rendszerrel működő konyhához lavirozott, sorban állt és jól megrakott tányárokkal keresett üres székeket (asztal nem volt...) és jó izűen elfogyasztotta a vacsorát (hús volt éppen, de alkohol egyáltalán nem. Ennek ellenére, bulizósabb kollégáim az elkeritett részen kivül, a sötétben és sutyiban el-elfogyasztottak egy kupicával... Hivtak engem is, de akkor tényleg botladozósan tipegtem volna a nagy estélyimben, ha-ha).
Majd valamikor, érkezésünk után 1-2 órával a család elkezdett ünnepelni: szerpentint lőttek a levegőbe, megszegték a tortát és ittak valami pezsgőnek látszó italt.
Mivel mindez vasárnap este történt, ezért olyan fél 10 körül indultunk haza, igy kimaradt a táncikálás.
Birjátok még, mert most jön a másik esküvő, ahol volt szerencsém a családdal és közeli barátokkal együtt a “belső körös” szertartásokon részt venni, aminek egyébként számomra a csúcspontja az volt, amikor tiszteletbeli szikh-é avattak egyedüli nőként...
Már jó előre meghivják egyébként az embert az esküvőre, mert sokszor több napig is eltart, tehát be kell előre tervezni. Itt is ez történt; már hónapokkal előre tudtam, hogy November 30.-a környékére ne tervezzek semmit sem. Mivel szikh szertartásról beszélünk (a szikhek azok az emberek Indiában, akiknél a férfiak a turbánt viselik, tudjátok és egyébként az egyik legharciasabb nép. Ezért van az, hogy az összes tábornok és pl az angol hadseregben harcolt indiaiak többsége szikh volt. Ők India testőrei, mert az Ő vallásuk engedi meg a háborúskodást egy pár másik indiai népcsoport mellett), ezért maga az esküvő is napközben van, tehát nem este, mint a világon majdnem mindenhol és mint a “sima” hindik körében.
Csütörtökön, Nyugat-Delhi számomra és sajnos a taxi sörőr számára is eldugott helyen, egy szentélyben volt a gyűrű szertartás. Ide a család (annak minden, de minden tagja tényleg) és a közeli barátok kaptak meghivást. A szentélyekben mezitláb illik lenni, úgy hogy vicces volt, hogy mindenki szépen fel volt öltözve és mezitláb járkált a padlóra leteritett puha szőnyegen. Az evésnek egy indiai esküvőn is óriási szerepe van, igy itt is evéssel ütöttük el a várakozást, amikor is a menyasszony és a vőlegény megérkezett. Az összes szertartáson végigvonul az, hogy a menyasszonynak irtó sokat kell várnia a háttérben, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy külön szobában a barátnőkkel, női rokonokkal ülünk és próbáljuk az idegességét levezetni valahogyan. Közben jönnek-mennek a női rokonok, ismerősök a szobában, akik megcsodálják a ruhát, a sminket, a hajat, a manikürt és kb mindent a menyasszonyon és persze áldásukat is adják. Megható volt ebben a belső körben részt venni. Mielőtt megérkeztek volna, egy fenti emeleten, ahol már a fedetlen főt is be kellett takarni, felvonultunk és egy szertartáson vettünk részt. Nem sokat értettem, de gondolom, hogy a menyegzőért imádkoztak, énekeltek. Érdekesség, hogy nem vegyülhetnek a nők a férfiakkal, hanem egyik oldalon a nők, másik oldalon a férfiak ültek törökülésben (nincsenek padok, mint egy templomban nálunk). A szertartásról kihivtak, mert közben megérkezett a menyasszony és hát kellett a lelki támogatás:)
Majd több órás várakozás után végre kijöhet a menyasszony (annak egyébként biztosan van logikus magyarázata, hogy mikor kell pontosan kijönnie, de nem sikerült rájönni és csak ködös válaszokat kaptam... Nem erőltettem, mert egy élet kevés arra, hogy megérts egy idegen kultúrát...), akit most már mindenki megcsodál. Oda kell sétálnia a szinpadszerű emelvényhez (mi rokonok, barátok kisérjük, mint a koszorúslányok), ahová a leendő férj segiti fel és elfoglalják helyüket, mint egy trónon. Ezután megjelenik a vőlegény családja, és szó szerint felékszerezi a menyasszonyt gyönyörűbbnél gyönyörűbb arany ékszerekkel.
(Zárójelben megjegyzem, hogy mi azt el sem tudjuk képzelni, hogy mennyi pénzbe kerül itt egy esküvő... Főleg a menyasszony családjának részéről, mert képzeljétek el, hogy a vőlegény minden egyes családtagjának ajándékok kell adniuk és nem apróságokat, hanem több tiz ezer Forint értékben fejenként. Mesélte Loveneet, hogy hónapokkal előtte elkezdik a bevásárlást... Durva...A vőlegény családjának pedig a gyűrűszertartáson, menyasszony által viselt ruhát és a később ráaggatott ékszereket kell megvenniük, ami egyébként szintén nem filléres összeg... És persze az egész esküvő költsége is megoszlik, na, de itt több száz résztvevővel kell számolniuk... Brutális szerintem és kb évekig gyűjtik rá a pénzt...)
Miután felkerült rá minden ékszer, jöhet a legfontosabb, a gyűrű. Látni kellett volna Loveneet szemét, hogy kikerekedett, amikor megérkezett a gyűrű. Tudtam eddig is, hogy a házasság mennyire fontos az indiai nőknek, de az a tekintet mindent elárult... Kicsit el is gondolkodtam, hogy én vajon miért nem érzem fél embernek magamat amiért még csak meg sem legyint ennek az egésznek a szelleme, de gyorsan el is hesegettem a gondolatot. Ráérek ezen agyalni, ha véget ér ez a forgatag:)
A vőlegény picit szerintem vegyitette a keleti és nyugati kultúrát, mert bizony térde ereszkedett Loveneet előtt lánykérés gyanánt:) Az egész azért vicces, mert erről a szülök már hónapokkal ezelőtt döntöttek...
Ezután végre elkezdődhetett a fotózás az ifjú párral. Természetesen profi fotós(ok) és videos minden egyes pillanatot megörökitett, igy mi is le lettünk ám fényképezve az újdonsült párral. Mindez eltartott délelőtt 11-től délután 4-ig.
A következő napon, pénteken este a lányos háznál voltam amolyan lánybúcsúztatón, amikor a család, közeli barátok még egy utolsót buliznak. Ennek az estének van még egy fontos mozzanata és ez pedig a mendi, vagy henna festése a kezünkre (menyasszonynak a lábaira is, lásd fénykép!). Utcakölyköknek kinéző siheder fiúcskák festették a szebbnél szebb mintákat a végtagjainkra kb 2 perc alatt... Egyébként a piacokon is lehet venni alapanyagot és a torta készitésnél használatos krémadagolóval (az a tölcséralakú valami, amivel mindenféle habcsókokat nyomunk a torta mázára diszitésképpen. Mi annak a neve, valaki tudja?) rajzol a kezünkre. Kb 40 perc alatt szárad meg, de ugye mondanom sem kell, hogy sikerült belenyúlni és a körmömre is jutott, ami aztán majd csak akkor kopik le, amikor lenő a körmöm:)) A cucc egyébkén 100% természetes anyagból készült és olyan agyag illata van, a szine pedig barnás.
Van egy legenda: ha a tenyereden szép sötéten szárad meg a festék, akkor a leendő férj jobban fog szeretni, ha viszont sápadtan szárad meg, akkor forditva. Nálam az első eset állt fenn; kaptam is irigykedő tekintetet Lovenee-től....;)
Miközben száradt az asszonyok, lányok keze-lába, nem állt meg az élet, mert az un. Pándzsábi zenére roptuk (kis izelitő: https://www.youtube.com/watch?v=DvaUmxRMnNM ). Nekem nagyon tetszik ez a zene, mert hihetetlen szenvedélyes és pulzáló. Gyakorlatilag két dob tökéletesen elég hozzá. Lányok és fiúk persze külön táncolnak... Körben állnak a csoportok és körbe-körbe, lábdobbantásokkal körzünk miközben hihetetlen intenzitással rázzuk a vállunkat, kezünket. Ez az indiai néptánc egyik fajtája.
Ez az ünneplés eltartott éjszakáig, de mi kb 10 körül leléptünk.
Másnap, szombaton végre elérkeztünk az esküvői szertartáshoz. A találkozó eredetileg rögtön a szentélyben volt délelőtt 11 körül és egy páran oda is értünk, mig nem kiderült, hogy a násznép és igazából mindenki a lakodalom helyszinén van. Közben azért sikerült egy másik esküvői forgatagba belekeveredni, ahol tevék és elefántok is voltak (fénykép)... Delhi belvárosában ez azért elég egzotikus látványt nyújtott.
A lakodalom egy klubban volt, ami nyitott volt, tehát gyakorlatilag a szabad ég alatt volt. Aznap különösen melegen sütött a napocska; még talán túl meleg is volt. Gyönyörűen felvirágozott, óriási területen voltak asztalok, székek, bárpult (alkoholt itt sem lehetett fogyasztani; legalábbis hivatalosan) és a terülj-terülj asztalkám kint és mint később kiderült, bent az épületben is. A fő attrakció a szinpad volt, ahová az ifjú pár majd felcsücsül és persze a fényképek is készülnek.
Ismét hasonló volt a helyzet: a menyasszony egy ablaktalan, levegőtlen helyiségben várakozott, miközben Canossa járást folytatott mindenki, hogy megcsodálja Őt. Hát, volt is mit csodálni, mert olyan diszes a menyasszonyi ruha és minden kelléke, hogy csak na (fénykép). Ráadásul a ruha (lengi) annyira nehéz, hogy húzta szegény Loveneet-nek a fejét, hátát. Na, azért az előző esti táncikálás is szerintem ludas volt ebben, de az tény, hogy a sok-sok diszités miatt valóban jóval nehezebb anyagot kellett cipelnie, mint hétköznap. Na, de hát szokás mondani, hogy a szépségért meg kell szenvedni. És gyönyörű is volt szerintem. Minden tökéletesen kikészitve rajta: haj, smink, ékszerek, köröm, a hendi (henna), cipellő és hát a ruha. Próbáltuk az idegességét csilapitani. Eltelt itt is pár óra (közben mi ki-bejárkáltunk, mert enni- és innivalót szereztünk be, ill kokettáltunk az ismerősökkel. Indiában az a divat, hogy az éppen aktuális főnöködet szinte kötelező meghivni és persze a kollégákat is. Voltunk egy páran, de 4-ünkön kivül a többiek nem jöttek a ceremóniára), amikor is felkerekedtünk és megint kisértük a menyasszonyt a kocsiig (menyasszony és vőlegény külön indult útnak), mert menniük kellett a szentélybe a szertartásra.
Mindannyian odaértünk, leadtuk a ruhatárba a cipellőnket, fejünkre húztuk a kendőnket (szombaton már a szárimban voltam és vállam helyett a fejemre tekertem a szári végét. Volt mit tekerni, mert rajtam a 6 méter kétszer annyira volt elég, mint egy átlagos indiai nőn, hi-hi. Ja, és persze mondanom sem kell, hogy itt is hasonló feltűnést keltettem egyedüli fehér emberként a piros száriban...) és szépen elfoglaltuk a helyünket fent az emeleti teremben. Itt is meg volt az ülésrend: Loveneet és Gurpreet (vőlegény) családja külön és azon belül a nők és férfiak külön ültünk le megint csak a folder törökülésben. Szerencsére engem bátoritottak, hogy nyugodtan menjek és fotózzak, mert az itt nem szentségtörés, ha közben nyüzsgök. Nagyon megható volt, mondjuk én mindig megsiratom az esküvőket mostanában, bru-ha-ha. Érdekes, hogy a szertartásnak van egy része, amikor a férfi megkerüli a papot, a nő pedig követi és közben a kezében tartja a férfi kendőjét. Azt hiszem ez azt szimbolizálja, hogy követi és mindig hallgat a férfira a nő... Az egész nagyon meghitt volt, hiszen ide tényleg csak a legközelebbi hozzátartozók jöttel el, de közben meg hátul volt alkalmunk röhögcsélni, mert volt velünk egy 8 hónapos baba is, akin jól szórakoztunk. Cukorfalat (fénykép is készült vagy 100 róla...).
Itt volt az, hogy egyszer csak intettek, hogy menjek ki és legnagyobb meglepetésemre a szikh közösség tiszteletbeli tagjává fogadtak. Na, itt végképp majdnem elbőgtem magamat... A narancssárga kendővel aztán készitettünk egy fényképet is.
A ceremónia után volt nagy sirás-rivás a családban, de mi lent vártuk meg őket. Nagy sokára meg is jöttek, amiután ismét visszakocsikáztunk a lakodalom helyszinére.
A bevonulás drámai és nagyon szép volt: családtagok az ifjú pár feje felett tartott, virággal diszitett keret alatt lépkedett a csupa-csupa virággal diszitett sorfal és persze a családtagok között. Ez a menet aztán felkisérte a párt a szinpadra, amikor is elkezdődött az ajándékátadás és fényképezkedés. Aki éppen a szinpadon volt, az vagy a sorára várt, vagy épp fényképezték, de egyébként a násznép evett-ivott és beszélgetett a szinpad előtt. Ja, és volt egy pici táncnak berendezett gumiszőnyeg is, ahol inkább a férj családja ropta (nyilván, hiszen kaptak egy nővért a családba. Hiszen a szokás az, hogy a feleség a férj családjához költözik és velük kezd el élni. Ez veszteség a feleség családjának, na, de nyereség a férj családjánakJ ).
Ez az etap is eltartott azért pár órahosszáig. Utána megint eszem-iszom dinom-dánom következett, de mi kb 5 órakor úgy hagytuk ott a párt és a családot, hogy nagyban folyt a lakoma (egyébként extra finom volt az étel az esküvőn. Természetesen indiai és itt szerintem hús egyáltalán nem volt, de annál finomabb édességekJ))
Nem panaszképpen, de én olyan hullafáradtan értem haza, mint már régen. Ez a sok szin, hang, izek, ruha susogások teljesen igénybevették az érzékeimet és aznap este már nem sok mindent csináltam.
Ha tehetitek, akkor mindenképpen menjetek el indiai esküvőre, mert teljesen más élmény, mint itthon egy esküvő (mondjuk én itthon is nagyon jókat szoktam bulizniJ)).
A következő beszámoló nyaralásunk élményeit fogja taglalni és azért várom már nagyon, mert India teljesen más részeire megyünk; többek között Goa-ra is, juhéj.
Boldog Új Évet!
Puszi
z
